5. hét - Pisa, EMBEREK, ÍZEK, KUTYADOLOG, LÁTVÁNYOS, ÚTON

Miért béreljünk tradicionális toszkán házat egy parányi olasz faluban?

Azért, mert így testközelből megtapasztalhatjuk, milyen az olasz vendégszeretet és sikerrel levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy rossz helyre születtünk.

Ez lenne a rövid válaszom.

Hosszabbra nyújtva a szót, érveinket élményeink megosztásával támasztanánk alá:

Róma után Pisa felé vettük az irányt.  Illetve Lucca felé. Illetve Cascine-la Croce felé. Na jó, a következő történt: amikor megterveztem az utunkat Pisa és Lucca is szóba kerültek, mint meglátogatásra érdemes állomások. Előbbiről már többet hallottam, utóbbiról gyakorlatilag semmit – pont ezért érdekelt. Végül úgy döntöttem, hogy mindkettőt megnézzük, mert csupán 20 kilóméter távolságra helyezkednek el egymástól.

A két város között egy faluban foglaltunk szállást, Cascine-la Croce-ban, ami annyira nagyon vidék, hogy a helyiek nem győztek ámuldozni azon, hogy én itt találtam magamnak lakást.

„Nem inkább Buti-ban?” – kérdezték. Ez volt ugyanis a legközelebbi város.

A bettollei LOFT lakás után valami autentikusabbra vágytam, így egy tradicionális toszkán házat foglaltam le magunknak. Bizony, nagy szerényen egy teljes házat, mert hát nagy lábon élünk. Arról nem is beszélve, hogy ezt az egyetlen opciót találtuk a környéken.

Szállásadónk egy kedves olasz házaspár volt, akik közvetlenül mellettünk laktak. Amikor megérkeztünk, Floppy-t kutyaeledel várta engem pedig egy üveg finom, helyi bor. A kandalló mellé be volt készítve egy adag tűzifa, amivel ugyan nem nagyon tudtam elsőre, hogy mit is kezdjek, de gondoltam, majd keresek egy “Building the Fire in the Fireplace” tutorial-t YouTube-on. (És találtam is! Nézzétek, abszolút “hülyebarát”: https://www.youtube.com/watch?v=ckknKu_vRJU) Az egyetlen hátrányos pontja a helynek a szag volt, amit árasztott: mintha egy pincehelységbe toppantam volna be, bár utólag belegondolva, ez hozzátett a ház hangulatához. Elvégre is, ki hinné el, hogy egy tradicionális toszkán házba érkezett, ha japán kertek illatát idéző AirWick légfrissítő spriccelne a sarokban.

Kedves történet a kezdeteket illetően: miután átvettem a házat, első dolgom volt felcsatlakozni a wifi-re, amit két kilóméter hosszúságú jelszó védett tele olyan karakterekkel, ami pl. lehet „u” is meg „v” is vagy „o” is és „0” is. Bármelyik verziót is próbáltam, nem sikerült felcsatlakoznom. Bekopogtattam a tulajokhoz, akik átjöttek segíteni. Minden próbálkozásunk hasztalannak bizonyult, a szállásadóim pedig váltig állították, hogy „márpedig a router-rel nem lehet gond”. Végül nem csak a karakterverziókból, de a közös angol szókincsből is kifogytunk és nem tudtak több tanácsot adni a csatlakozást illetően. Ekkor eszükbe jutott, hogy a szomszédjuk felesége magyar és talán tudna tolmácsként segíteni nekünk. Rácsörögtek a hölgyre telefonon és öt perc múlva már ott is termett egy kedves, nyíregyházi nő a nappaliban, aki már több, mint 10 év disszidált az országból, hogy ezen a csodás vidéken lakhasson párjával. Kicsi a világ – és mi, magyarok tényleg mindenhol ott vagyunk.

Az első napokat azzal töltöttük, hogy felfedeztük a környéket. Kialakítottuk magunknak a szokásos reggeli rutinunkat, amitől véletlenül sem tértünk el a hét folyamán. Először meglátogattunk egy kávézót, ami inkább egy kocsmára emlékeztetett a törzsvendégei és berendezése alapján, de korán nyitott, finom kávét kínált és újságot is árult, amivel be tudtam gyújtani a kandallót. Ez utóbbi pedig fontos érvként szólt mellette.

Amit nem értettem – de ez úgy tűnt, valami környékbeli szokás – hogy miért árulnak itt a tömérdek rövidital mellett gyerekjátékokat is. Ugyanez fogadott a papír-írószer boltban is, ami egyszerre volt dohánybolt, horgászbolt és játékbolt egyszerre. Valljuk be őszintén, nyugati társadalom mércéjével mérve ez az üzletpolitika hagy némi kivetnivalót maga mögött.

Miután a kávéval végeztünk, betértünk a falu egyetlen pékségébe, ahol vettünk magunknak friss zsemlét és toszkán szalámit. Az eladó már a harmadik napon érezte, hogy nem kell megkérdeznie, mit is adhat a számomra.

Ami a tűzrakást illeti: pont egy megfázásnyi időbe telt, mire ráéreztem a dologra. Addig pedig 17 fokban ücsörögtem a gép előtt pokrócba csavarva. Tudatlanságom megbosszulta magát: 3-4 napon keresztül tüsszögtem, orrot fújtam és küzdöttem a folyamatos hőemelkedés ellen. Betértem egy gyógyszertárba is Strepsils-ért, ami persze az olaszoknak semmit sem mondott, de készségesen felkínálták nekem a helyi verzióját ennek a mézes-mázos tablettának, ami a Propoli névre hallgat. Hatott, úgyhogy, ha ilyen bajba kerülnétek kint, akkor tudom ajánlani – vagy legyen több eszetek, mint nekem és vigyetek magatokkal a jó öreg Strepsils-ből.

Betegség ide, vagy oda, az első napokban körbefutottuk a környéket. Felmásztunk egy dombra, olajfaültetvények között sétáltunk és néha az az érzés fogott el, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat egy bokorból Frodó és Samu, akik épp elhagyni készülnek a Megyét.

Felfedeztünk egy szuper éttermet is, a La Veletta-t, ahol világbajnok pizzát sütöttek. Kedvencemmé a mascarpone-s, prosciutto crudo-s vált, ami mennyei ízorgiának bizonyult azzal a finom paradicsomszósszal, amit a feltétek alá kentek.

Az árakkal kapcsolatban: a kávé 1 euróba került mindenhol, pizzát pedig lehetett már akár 4 (!!!) euróért is venni. A minőséggel sehol sem lőhetünk mellé, maximum a kiszolgálás és az étterem külleme között vélhetünk felfedezni kisebb-nagyobb eltérést. Megjegyzem, ebben a pöttöm kis faluban kb. 3 pizzériára jut egy élelmiszerbolt, ami nem tűnik túl logikusnak. Ez ékes bizonyítéka annak, hogy az olaszok nagyon is szeretik az otthonukon kívül, máshol elfogyasztani a vacsorát.

Cascine-la Croce-t húsvét vasárnapján hagytuk el, hogy az irányt Cinque Terre felé vegyük. De még mielőtt útra keltünk volna, ennek a kedves falunak a vendégszeretetét élvezhettük péntek este, ami ugyan már húsvétnak számít, de még nem munkaszüneti nap az olaszoknál. Mindenesetre tradicionális ételt fogyasztanak már ekkor is: sonkát sonkával. Több különböző fajtából, persze. Jómagam is megkóstolhattam ezt a „könnyed” vacsoramenüt, amikor betértem Enrico éttermébe. Először kértem a pizzalapot, mire a fiatal, széles vigyorú pincér közölte velem, hogy „ma ugyan nincs pizza, azt kapom, amit mindenki más is: húsvéti menüt”. Az étterem tele volt, úgyhogy a helyiek jó ízlésére bíztam magamat. És valóban, nem csalódtam a húsvéti menüben – bár gőzöm sincs, mit is ettem a sonkán kívül.

Ezt a napot leszámítva az ünnep nekem a koplalásról szólt La Spezia-ban, de ez már a következő hetünk története. Addig is, jön még egy bejegyzés Pisa-ról és Lucca-ról: a két városról, amit öröm egy mondatban említeni és közben nem gondolni bizonyos húgyúti szervekre és azok működési rendjére.

 


Hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, kövess minket utunkon a Facebook-on is és iratkozz fel Youtube csatornánkra. Grazie mille! 🙂

Floppy négylábú és Anna kétlábú

 

 

 

 

 

You Might Also Like

Leave a Reply